Egy temető halála

Huszonöt éven át volt tanúja Tóth István fotóművész – sokunkkal együtt – egy örök nyugalomra szolgáló hely lassú elmúlásának. Ám következetes állhatossága folytán nem elégedett meg az egyszerű tanú szerepével, hanem fotográfiáiban megörökítette e – művészi szempontból – látványos folyamatnak a szakaszait. Ennek a hosszú fényképezési folyamatnak a válogatásából született kiállítás Tóth Istvánt val- lomást tevővé változtatta, egy felkavaró hanggá, ami nem csupán egy jelenségről vagy egy attitűdről beszél, legyen az lázadó vagy beletörődő, szentségtelenítő vagy közömbös, erőszakos vagy érzéketlen. Ez a tárlat magáról az emberi sorsról beszél nekünk. Az élők és holtak világának megrázó ütközéséről. Egy olyan helynek a szentségéről, amely már nem tudott megbirkózni a jelenkori urbanisztikus létforma ostromával, egy kényelmetlenné, haszontalanná vált szentségről, amit egy profán hely léptékére hoztak: egy városi par- cella lett, amit akképpen kezelnek. A holtak egyre inkább utunkban vannak, főleg a senki halottai, akiknek a síremlékével már nem kérkednek élők. Mert, ugyebár, a ma temetője versengések helyévé vált, a hiúság egyfajta színterévé, melynek forgatókönyvét a leplezetlen gőg és mértéktelen ízléstelenség diktálja. Maga az „örök nyughely” kifejezés is relatív, az örökkévalóság a ma emberének alig pár évtizedig tart.
Ebben a kontextusban mit is üzennek számunkra az Egy temető halála című kiállítást alkotó Tóth István-képek? Elmondhatják az ősrégi történetet az érzéketlenségről és Istenről való megfeledkezésről, kapzsiságról, gyűlöletről, törődöttségről, kétségbeesettségről, testi és lelki ürességről. A sírgödrök hason- latosak a pokol szájához, egy olyan világ mélységeihez, amelytől Isten mintha elfordította volna az orcáját. Ami a leginkább ingerelte a fotóművész érzékenységét, az a durva hiánya a tiszteletnek minden iránt, ami múltat, ősöket, gyökereket, példaképet jelent. A meg nem látás képmutatása és gyávasága, a pilátusi könnyelmű kézmosás, amivel tétlenül asszisztálnak lassú halálánál egy régi világnak, amelynek értékskálája koherens, művészi ízlése példás. Hasonlóképp az őshonos architektúrához, ami megadja egy város egyedi varázsát, egy temető is tekinthető szobrászati remekműnek, ami egy társadalomnak nem az élet-, hanem a halálmódjáról beszél, arról, ahogyan az élet színteréről méltóságteljesen, elegánsan visszavonul.
A nagyváradi Olaszi temető egyike volt azoknak a helyeknek, ahol magányban elgondolkodhattunk az emberi lét átmenetiségéről és törékenységéről, mélységes reményéről mindazoknak a,,megfáradtaknak és terhet hordozóknak”, akiket Ő magához szólított. Olyan hely volt, ahol a természet hangja hagyta meghal- lani ezeknek a meditációknak a belső hangját is. Láttam sokfelé temetőket, amelyek ritka szépségű parkok voltak, egyedi melankolikus eleganciát árasztottak egyszerűségük és nemességük által, művészi nyelven fordítva le a felkavaró üzenetet:,,Memento mori”.
Az Olaszi temető már nem létezik. A megszentségtelenítők és a buldozerek bevégezték a küldetésüket. Ma már csak az egekben, egyre rövidülő emlékezetünkben, a könyvekben és Tóth István művészetében létezik elevenen. Nézve ezeket a képeket az évszakok múlásának ritmusában, a fényprizmák költészetében, a vizuális alagutakon át, amelyeken a tekintet a halál és a feltámadás szimbólumaira vetődik, egyre inkább az a meggyőződésünk, hogy a művészet megváltoztathat mindent, spirituális értéket adhat az isteni kegyelem által átmenetileg elhagyottnak látszó helyeknek is. A fekete-fehér felvételek érzékeny kifejezőereje fino- man színjátszó félámyékok és komor feketék nyomasztó grafikuma között ingadozik. A sírhantok hallgatása még mélyebb most, hogy eltemették azokat a város zajának és nyüzsgésének közepette, de Tóth István képeinek hangja zengő és tiszta. A metafóra varázsa által ezek a fotográfiák visszaadják egy szent helynek az értelmét, amivel a kezdettől felruházták, azt, amivel emlékeztet bennünket a lét alapvető hármasára: élet – halál – feltámadás.

dr. Ramona Novicov

– Műkritikus –